Sziasztok! Hát, az oldal látogatottsága kissé megugrott mostanában, ami reménnyel tölt meg, hogy érdekel a sztori ;) Ezért gondoltam hozom a második fejezetet, bár ebbe semmi action nem történik még mindìg, de Lena furcsa dolgot/dolgokat fog látni. Lehet majd tippelgetni hogy ki vagy mi lehet az:P Na, nem is húzom tovább az időt, jó olvasást:) Ès kérlek kommenteljetek ha elolvastátok, nagyon hálás lennék.
/Lena/
Az út Volterrába majd 3 óra volt. Arról nem is beszélve,;hogy már az első óra után kényelmetlen volt a majdnem egy helyben ülés.
Markra gondoltam - megint, meg a ma történt eseményekre. Arra, hogy milyen furcsa volt, aztán hogy mennyire hírtelen változtak meg a dolgok. Először azt hittem, tényleg, igazán velem akar lenni, de az a csók mindent megváltoztatott. Bármilyen magyarázattal is szolgál az nem lesz elég mentség arra, amit tett. De úgy döntöttem, ma nem érdekel, sőt nem csak ma, hanem amíg haza nem érünk, vissza Washington államba, addig nem is foglalkozok a Mark-Jessica üggyel. Még arra se vettem a fáradtságot, hogy a szememmel megkeressem.. Ugyanis halvány fogalmam sem volt arról, hogy a busz melyik részén tartózkodik. Mi sohase az a fajta pár voltunk, akik állandóan egymás nyakán lógnak, és örökké csak falják egymást. Talán ez is volt a hiba..keveset voltunk együtt, és még kevesebbet kettesbe. Elég, Lena! Elég elég! Ismét eltemettem agyam rejtett zugába a gondot, és önfeledt fényképezgetésbe, és csacsogásba kezdtem barátnőimmel. Maga a táj egyszerűen gyönyörű volt, szinte egyik ámulatból a másikba estem. Még az sem nagyon érdekelt, hogy a busz össze-vissza rázkódik, és már szinte émelygett a gyomrom. De ez a csoda bármit megér nekem. Eszeveszetten kattogtattam a fényképezőgépem, szerettem volna mindent megörökíteni. Azonban egyre rosszabbul éreztem magam. Éreztem, hogy kavarog a gyomrom. Nesze neked, stressz!- gondoltam szarkasztikusan. Szerencsére megérkeztünk, mielőtt kidobtam volna a taccsot. Már messziről feltűnt a városfallal körülvett, gyönyörű, toscan stílusú város, mely egy hegy tetején állt. A busz ugyan bemehetett Volterrába de elég hosszú volt a sor. Türelmetlenül doboltam ujjaimmal. Közben Katie és Mary megint azokról a buta vámpíros legendákról beszélgettek, így én nem is nagyom figyeltem rájuk. De persze ettől függetlenül egy két részt én is meghallottam.
- Ès azt tudtad, hogy állítólag egykor vámpírok uralták a várost ? - Mondta Katie suttogva Marynek
;- Óó igen, és Szent Marcus üldözte ki őket, sőt, mártírhalált is halt - folytatta Mary bizalmasan.
- Igen de van egy legenda, amit persze senki se hisz el, de állítólag 100évvel később valaki látta őt. Aztán bele is halt - rántotta meg a vállát Katie elgondolkodva.
- Èn azt is hallottam, hogy a vámpírok az éj leple alatt vadásznak, áldozatukat úgy csalogatják magukhoz, hogy szépségükkel elbűvölik őket.
- Hűűű..- ámuldoztak mindketten.
- Lehet, hogy Lenának is látnia kéne egy ilyen vámpírt, akkor talán elfelejtené Markot - suttogta Katie, majd halkan nevetni kezdtek.
A szemeimet forgattam. Még hogy vámpírok..meg elbűvölés. Ezek csak hiedelmek, nincs valóságalapjuk. Ugyan szerettem a misztikumokat, de ez szerintem kicsit fel volt fújva.
- Lena, gyere nemsoká szállunk -ujjongtak barátnőim úgy egy fél óra múlva. Úgy tűnik jól elbámészkodtam.
- A fényképezőt se felejtsd el - figyelmeztetett Katie,
;- Ne aggódj, nem fogom - válaszoltam miközben előkapartam a dzsekim - elég szeles idő volt, ki tudja, talán szűkség lesz rá. Mikor leparkolt a busz egyesével elkezdtünk leszállni. Ahogy leszálltam, egyből megcsapott a meleg, toscan levegő, ami kicsit talán szeles is volt, dehát érthető, hiszen március van. Ahogy körülnéztem, ismét csodálatba estem. A város pont olyan volt mint a képeken, meg amiket a könyvekben olvastam. A középkorban - az etruszkok korában épült város megőrizte stílusát, amitől csak varázsaltosabbá vált. Már alíg vártam, hogy lássam a nevezetességeket, és jobban megismerjem a történelmi múltját, ráadásul egy helyi turistavezetőtől. Elkezdtünk a főtér felé sétálni, onnan fog indulni a városnéző körút - mint kiderült.
- Már alig várom hogy megtudjam ki lesz az idegenvezetőnk, remélem valami helyes fiatal srác - ujjongott Katie, miközben világosbarna fürtjeit igazgatta a hajgumija alatt. A szél annyira fújt, hogy kénytelen voltam én is összefogni, ha látni is akartam valamit a lobogó hajamom kívűl.
Miután a főtérre èrkeztünk, a csoportvezetőnk létszámellenőrzést tartott, így mindenkinek csöndbe kell maradnia. Èn csak örülni tudtam neki, legalább nem kell hallgatnom a vámpíros sztorizgatásokat, meg a " vajon kit fog előszőr elrabolni " találgatásokat. Nos, hogy régen léteztek vámpírok, azt magam se vitathatom, hogy elhiszem - morfondíroztam, miközben a körülöttünk lévő vörösruhás embereket néztem. Biztos a Szent Marcus-napi ünnep miatt. Hiszen ma van március 19.-e. Unottan mondtam hogy "jelen" mikor hallottam az Elena Sophiane Lawson nevet. Közbe barátnőim élénk beszélgetésbe kezdtek egy olasz árussal,így továbbra is elkalandoztam.Nem most szándékszom lekötni a figyelmem ilyenekkel, ráérek majd a körút után. Újra elkezdtem fényképezgetni, még a legjelentéktelenebb dolgokat is, pl: vörösruhás tömeg, szűk utca, melyet nem sütött nap, és amely két hatalmas épület között húzódott. Elég eldugott volt. Ekkor valami nagyon furcsát láttam. Ahogy jobban megfigyeltem a zsákutcát, hirtelen mintha egy furcsa alakot láttam volna kirajzolódni. Homályos volt, de kivehető, hogy egy sötét alak sötétebb volt sz utca árnyékánál. Valami csuklyát viselhetett ő is, ez kétségtelen, és valahogy abba is biztos voltam, hogy nem vörös, mint itt szinte mindenkié, de vajon mit kereshet ott? Biztos képzelődök - gondoltam, de azért elkezdtem egyre jobban figyelni, hátha szemem jobban ki tudja venni. Sajnos a koncentrálás nem élesítette a látásom. Hirtelen csak azt vettem észre, hogy a különös árny eltűnt. A szűk utca sötétsége ismét egy massza lett.
Annyira elgondolkodtam, hogy nem is vettem észre Markot, amint félig eltakarva előlem a napot, és így félárnyékot vetve rám odalépett elém. Èreztem hogy arcom megmerevedik, és hirtelen újra elkezd bennem fortyogni a düh. Na, ennyit arról, hogy mindent elfelejtek a kirándulás végéig. Persze arra nem is gondoltam, hogy attól, hogy nem foglalkozok a dologgal, Markal csak kellene foglalkoznom. De vajon képes vagyok jópofizni? Èszrevettem, hogy barátnőim sanda, megfontolt pillantásokat küldtek felénk majd mikor tekintetünk találkozott zavartan félrenéztek.
- Na, hogy érzed magad a kiránduláson? - kérdezte Mark.
- Jól - hangzott a tömör felelet.
- Ahhaa..- válaszolt Mark óvstosan.
Egy percig néztük egymást, közben újra a szűk utca felé pillantottam. A sötét alak ismét ott volt. Zavartan pislogtam párat majd visszanéztem Markra, akinek feltűnt, nem rá koncentrálok.
- Lena! Figyelsz te rám egyáltalàn? Ahogy a szél kissé elkezdett fújni, smét visszaterelődött a figyemem a sötétségre. Mintha azt láttam volna, hogy a szél megmozgat valamit.. a szél, ahogy lefújja a sötét árny csukjàlyát, s felfedeztem egy új árnyalatot,mely elütött a feketétől. Mintha.....mintha vöröset láttam volna. Két vörös pont. Halványan, nagyon halványan, de mintha azt láttam volna. Aztán megint eltűnt. Egyre különösebb. Vagy csak kezdek bekattanni. Mindez pár màsodperc alatt zajlott le, mielőtt Mark megfogta volna az állam, és maga felé fordított volna.
- Lena!
- Hmm? - néztem rá kérdőn.
Sohajtott.
- Most mégegyszer megkérdezem : valami gond van?
- Nem nincs.
- Akkor?
- Akkor mi? - kérdeztem vissza.
Megint sóhajtott.
- Furcsa vagy. Tudod hogy elmondhatod, ha valami bánt. Bennem megbízhatsz. Rám szàmíthatsz - ismételte azt a két mondatot melyet mindíg mondogatott nekem, még akkor is, mikor még csak legjobb barátok voltunk.
Èreztem ahogy erre a kèt mondatra a kelleténél kicsit jobban elkezdtem magam felhúzni. A csalódottság kezdett kiülni az arcomra.
- Hát persze - válaszoltam neki metszőn.
Mark értetlenül nézett rám, majd kissé türelmetlenül szólt
- Mégis mi a fene bajod van?
- Már mondtam, semmi.
- Hát nem úgy veszem észre. - Kezdett Mart is bedühödni.
- Egyáltalán nem úgy nézel ki, mint akinek nincs baja - folytatta -, reggel furcsán reagálsz, a buszon rámse nézel, aztán ahogy leszállunk, akkor se keresel, majd mikor megtalállak ahelyett, hogy örülnél nekem, agresszív vagy. Alig figyelsz rám, amikor hozzád beszélek.
- Nem is igaz, hogy nem figyelek rád - méltatlankodtam, de közbe tekintetem ismét visszatért az árnyékos utcára. De semmi. Talán tényleg képzelődtem..
- Egyébként nem vagyok furcsa - tettem hozzá.
- Lena, ugye nem akarsz hülyének nézni?
Na erre már tényleg bedühödtem. Vívódtam magamban, hogy leleplezzem, és elrontsam a kirándulásunk, vagy várjak vele amíg hazaérünk, és így legalább kímélem mindkettőnket. Közben Jessica tekintete is rám siklott, miközben barátnőjének sustorgott valamit. Szinte lenézően, reménykedve nézett rám. Dühösen rámeredtem. Egyik feltevésem se győzött, maradt az aranyközépút.
- Azt hiszem ezt én is kérdezhetném! - csattantam fel.
Mark már tényleg értetlenülnézett rám.
- Hát te hibbant vagy! - vágott vissza. - Mégis mi a franc bajod van? Megártott Olaszország vagy.... - nem bírta befejezni, mert a szavába vágtam.
- Na jó, tudod mit? Akkor hagyd hogy kiélvezzem a hibbantságom, és menj vissza jópofizni Jessicanak, meg a haverjaidnak! - mondtam élesen, majd faképnél hagytam.
Èreztem, hogy mindjárt sírva fakadok. Nagyszerű, most elszúrtam a napom...
Dehát, mit kellett volna tennem? Elmondani, hogy tudom az igazat semmiképp. De jelen helyzetbe jópofizni se tudtam neki, ahhoz tulságosan is ki voltam bukva. Mindig is érzelmes típusnak tartottam magam, aki nehezen lép túl dolgokon, nehezen változtat, és sajnos könnyen megbántódik. Főleg, ha olyanvalaki teszi ezt velem, mint Mark. Èreztem, hogy kibuggyan egy könnycsepp, így gyorsan letöröltem. Ismét eltereltem godolataimat, és arra az érdekes árnyra gondoltam. Furcsa módon úgy éreztem, mintha engem figyelne. Képzeletben megráztam a fejem kiűzve ezt a sületkenséget, mielőtt az agyamra menne. Aztán a csoportvezető ismét figyelmet kért, jelezve, hogy megérkezett volterrai idegenvezetőnk. Odasiettem barátnőimhez, akik aggódva néztek rám, én meg rájuk mosolyogtam, jelezve: nincs baj. Ahogy szétnyílt a csoport, felfedte újdonsült idegenvezetőnket. Szinte minden fiúnak leesett az álla, de talán nekem is. A nő szoborszépségű volt, hosszú lába,formás idomai voltak, amiket ki is emelt combkőzépig érő ruhájával. Mahagóni haja össze volt fogva, arca, bőre sápadtfehér volt. ő is sálat, és piros köpenyt viselt, no meg bőrkesztyűt.
- buon giorno, jónapot mindenkinek, a nevem Heidi, én leszek ma az idegenvezetőjük -hallatta csilingelő hangját. A baljós sejtelem ismét rámtelepedett, nem értettem miért. Azonban Heidi, be kellett ismernem profi volt a szakmájában. Sok érdekességet tudtam meg a nap folyamán. Sajnos a túra első fele csak délig tartott. Amiket nagyon furcsálltam - mert több is volt, az az, hogy mielőtt elindultunk volna, mintha Heidi aggódva pillantott volna abba az irányba, ahol a fura árnyat láttam. Előtte én is odanéztem, és ismét ott volt. Mikor Heidi tekintete odasiklott, mintha aprót bólintott volna, majd tekintete rám siklott, mintha azt mondaná : várlak. A hideg futkosott a hátamon a nézésétől. A másik ilyen dolog, hogy Heidi szeme úgy 1 óra múlva mintha ibolyaszínű árnyalatúba ment volna át, pedig úgy emlékeztem kék volt a szeme, mint az enyém. Ez olyan ibolyaszín volt, amit még soha nem láttam emberi szemnél. Olyan volt mintha vőrös és kék keveredett volna... különös. Nos, a harmadik furcsa, hogy Mark azon kívül, hogy hosszan tanulmányozott, miközben Heidi elmondta a menetrendet, rám se nézett. Nem is nagyon érdekelt - legalábbis egyenlőre. Helyette vadul fényképezgettem, és jegyzeteltem, és barátnőimmel ecseteltem a város szépségét. 3 óra múlva majd 200 képem, és 10 oldal jegyzetem volt. Elégedett voltam. A csoport szinte minden tagja az ismeretlen nő bűvkörébe került,. Még Katie, és Mary isszinte legeltették a szemüket a nőn szinte egész végig, Nekem viszont gyanús volt. Nagyon is. A baljós sejtelem még mindíg ott lapult agyam hátsó felében. Meg ez a sok kicsi furcsa dolog. Vajon tényleg ilyen éles megfigyelő vagyok, vagy csak üldözési mániàm van? Magam se tudtam.. A túra 12 körül véget ért. Kicsit elszontyolódtam, de délután úgyis folytatódik, így nincs miért aggódnom. Kicsit azonban szomorú is voltam Mark miatt. Egész végig hozzám se szólt, még csak a közelembe se volt. Újra a fülembe zengtek barátnőim szavai, eszmbe juttatva, hogy nekem kéne haragudni rá, így inkább beletemetkeztem Volterra történelmébe. Persze nem maradt ki a vámpíros rész, mire én csak halkan felhorkantam. Heidi hirtelen odakapta a fejét, mintha meghallotta volna, majd tanulmányozni kezdett. Inkább elfordítottam a fejem.
Amikor visszaértünk a főtérre, ahol le tudtunk ülni, Heidi egy ideig Waretta tanárúrral beszélt, majd ismét felénk fordult.
- Az imént említettem tanáruknak cégünk ajándékát, melyre szeretnélek titeket elinvitálni, még az ebéd előtt. Katie szeme felcsillant.
- Lehet fényképezni? - kérdezte mohón.
- Hát persze - villantott egy ragyogó mosolyt.
- Na akkor mire várunk? - buzgólkodott Mary is. - Na gyerünk már Lena - unszolt engem is látva fancsali képem.
- Hát, nem tudom.. - haboztam.
Kicsit már fáradt is voltam, jól jött volna egy kiadós pihenés meg egy ebéd. Azonban nem volt választás, menni kellett. Mindenki hirtelen lázba jött, és kezdődtek a találgatások, hogy vajon hova megyünk. Kicsit azért én is izgatott voltam.
- Na jó - egyeztem bele. - Fölálltam és kibontottam a hajam, majd beletúrtam hogy szétrázzam. - Menjünk - mosolyogtam barátnőimre. A szemem sarkából még láttam, ahogy Heidi kíváncsian felém pillant, majd ismét az árnyék felé.
- Akkor hát, induljunk - szólalt meg éneklő hangján.
- Hát menjünk - suttogtam izgatottam barátnőimnek.
- Remélem hallunk még vámpíros sztorikat - ujjongott Katie.
Megint csak a szememet forgattam. De egy dolog azért érdelt. Hogy nézhetnek ki a vámpírok? - morfondíroztam magamban. Vajon tényleg gyönyörűek? Àh, tutira nem....habár, ki tudja? Ismét az árny felé néztem - utoljára, de semmit nem láttam, biztos képzelődtem. A csoport megindult hát az ismeretlenbe.
A helyre melyet akkor még nem tudhattam, milyen veszedelmeket, vagy éppen csodákat tár fel előttem.
/../
A férfi ismét sóhajtva vette fel a köpenyt, mielőtt elindult volna az emberek kőzé, a napfénybe. Nem szívesen ment ki, mert szomjas volt, és ilyenkor erős a csábítás, de a mesterek ezt a parancsot adták ki. Ès őmindig hűen teljesìtette minden utasításukat. Ahogy most is. Mikor meghallották a mesterek egy szintén tehetséges vámpírtól, hogy a csoport, mely a vacsoravendégük lesz, tartalmaz olyan lappangó tehetséget, melyet kár lenne elpazarolni hirtelen midenki làzba jött. Régóta nem volt már új jövevény. Így a férfi azt a feladatot kapta, hogy társàval, a tehetséges Elezearral kimenjenek és értesítsék Heidit, hogy mielőbb "tálalja a fogást", plusz a tehetséges vámpír-elődöt. A férfi kilépett a szűk, árnyékos utcára, hogy körülnézzen, mielőtt társa csatlakozna hozzá. Nagyon kellett ügyelniük, hogy nehogy az emberek véletlenül is jobban elkezdjék őket tanulmányozni, mert akkor nem kétség, hogy lelepleződnének, már csak a szemük színe miatt is. Unottan nézett körbe az emberek tömegében, keresve Heidit és a csoportot. Hamarosan meg is pillantotta őket, a főtér másik végében a szűkőkútnál. Heidi épp az egyik férfit fűzte - biztos most csábítja el arra a meglepetéshelyre. Aztán csak azt látta, hogy egy lány felé fordul fényképezőgépével. A férfi rémületében megfagyott, de aztán rájött hogy a lány nem láthatja őt, hisz elfedi a sötétség. Unottan hordozta végig a szemét a csoporton oda-vissza, mikor szeme megakadt egy gyönyörű, mélykék szempáron, melyet egy formás arc és fekete haj keretezett. A lány a fényképezőgéppel. A szemek egyenesen az ő szemébe szegeződtek, még a csuklya alól is jól látta. Hirtelen eluralkodott a férfin az aggodalom, de hamar el is párolgott. Bizonyára ha a kékszemű lány látta volna őt nem lenne ilyen nyugodt, de azért a másodperc töredéke alatt visszább húzódott, egy fal mögé, biztos, ami biztos alapon. Azt még látta, hogy a lány elé egy férfi áll eltakarva karcsú, kicsiny akakját.
- Hmm... - szólalt meg Elezear, miközben tanulmányozni kezdte a csoport tagjait. - Most jobban érzem - folytatta -, a lány nagyon tehetséges, páratlan.
A férfi nem bírta ki muszály volt rákérdezne, maga sem tudja miért.
- A kékszemű lány ? - kérdezte miközben előrébb merészkedett. Ekkor hirtelen, mintha valaki utasította volna, kezdett el fújni a szél lefújva a férfi biztonságot jelentő csuklyáját. Majd a gyönyörű mélykék szempár immár fedetlen szemébe fúródott. Hirtelen elfelejtette, hogy hátrébb kéne menni..teljesen elbűvölte a szépsége, ami fura volt, hisz a halandókra mindíg ételként tekintett. De a gyönyörű, kék szem szinte vonzotta tekintetét. Soha nem látott még ilyen gyönyörű tengerkék szemet. A fejét csóválta - teljesen elterelődött a figyelme. Még a lány nevét is hallotta, ahogy fiú, valószínüleg a barátja kiejtette: Lena. Àm ekkor, mint ágyugolyó csapta meg az illata, és újra fellángolt torkában a tűz. Soha életében nem érzett még ehhez foghatót, szinte hivogatta az illat. Ettől észhez tért, s ismét a fal mögé húzódott.
- A kérdésedre válaszolva, ha arra a lányra gondolsz, aki téged bámult, igen. Nagyszerű - gondolta a férfi, így sohase ízlelheti meg vérét.
Elezear elsuttogta mondandóját Heidinek,aki hallotta, és megértette, hogy nem bámthatja Lenát,
Heidi odapillantott, biccentett, majd tekintete visszavándorolt a lányra, és elkezdte őt tanulmányozni. Már elmondta a szokásos maszlagot, hogy menetrend meg stb..
A férfi feladata itt véget ért, így utoljára a különös lányra nézve indult meg Elezear után vissza a biztonságot jelentő mélységbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése